Nemvoltgépemsokáig,utánameglustavoltam,demostírtam! És írni is fogok - 1. bizonyíték

Nekünk, zsidóknak, mindenre van megfelelő szubkultúrális válaszunk. A mazel tovtól a baruch Hásemen és l'chaimon keresztül a skayech-ig sokféleképpen tudunk egykét szóval reagálni. (Persze a megfelelő közegben. De mi valamiért aránytalanul sokszor vagyunk ilyen közegben.)

Ezeknek előnye, hogy gyakran semmi sem kell, hogy kövesse a kifejezéseket.

Eljegyeztek? Mazel tov! A lányod szülni fog? B'sáá tová!

Hagyjuk má' a további kötelező köröket, a fentiek minden szónál és kérdésnél többet mondanak, ezt mindannyian tudjuk. A báruch Hásemet például szinte mindenre lehet mondani, ami már megtörtént, a beezrát Hásemet pedig mindenre, ami még nem. (Az előbbi bizonyos frum körökben a "köszi, jól vagyok"-ot és a "szarul de büszkén"-t is helyettesíti, vagyis valós válaszként is funkcionál, nem csak holmi véleménynyilvánításként.)

Summa summárum, megszoktam hogy zs körökben mindig van mit mondani, még egy vadidegennek is.

De tegnap a göteborgi zsinagógában kissé zavarba jöttem, amikor odajött hozzám beszélgetni egy 50es férfi. A Közel-keleti konfliktus témájáról hirtelen vált, és azt mondja: "A lányom lubavicsi lett." Majd hallgatásomtól felbátorodva folytatja: "Nem utazik szombaton, meg minden. Vallásos."

Én pedig csak álltam egy helyben, és arra gondoltam, hogy bárcsak olyan illedelmesen tudnék reagálni, mint amikor csak 2 perccel ezelőtt Netanjahu-t dicsőítette. De nekem se zsidó, se nem zsidó kifejezés nem jutott eszembe. Illetve, de, a "részvétem" de azt mégsem mondhatom. (Elsősorban azért, mert a bácsi nem beszélt magyarul.)

Részben részvétem, mert személyesen nem rajongok a lubavicsiak térítő hadjárataiért. De többet nyomott a latba, hogy láttam valamit az apuka szemében, amit az én szüleimében is látok, amikor erősködöm, hogy a gyerekeim nem fognak karácsonyfa alatt állni. Vagy amikor kiderül, hogy nem tudok részt venni egy családi programon, mert az szombaton van.

Ahogy kimondta: „A lányom lubavicsi lett”, minden erejével próbált olyan benyomást kelteni, mintha ő lenne a világ legbüszkébb édesapja. Hiszen tudjuk, a neológ/néha-zsinibe-járó-szekuláris ember legnagyobb vágya, hogy gyermeke tegye meg azt, amihez ő túl lusta/racionális/hitetlen/asszimilálódott/stb. volt.

Csakhogy engem nem tudott becsapni.

A felszínen észlelhető büszkeség mellett láttam a zavarodottságot, az értetlenséget, a gyászt kiülni az arcán. (Na jó. Lehet, hogy a fantáziám hozzá segített.)

Mindenesetre ha valakinek a gyereke az övétől erősen eltérő életmódot és értékrendet választ, akkor néha előfordulhat, hogy egy-egy pillanatra nem ismer rá arra, akit felnevelt. Még akkor sem, ha az ő nagyszülei tradícióit viszi tovább a lánya. Hiszen valamiért eldobta a tradisönt. S talán nem is azért, mert túlságosan szereti a szalonna sütést péntek este. Hanem mert talált benne olyan hibákat, kivetnivalókat, amelyekkel nem szeretne együtt élni. És azt sem szeretné, ha a lánya élne vele együtt.

(S erre mit csinál a leányzó? Felveszi az összes tradisönt, plusz még pár száz szektabeli szokást, hozzámegy egy csávóhoz akinek szül 10 gyereket, és aki arra teszi fel az életét, hogy más zsidókat hálózzon be. Wow, most ezt annyira intenzíven látom a szemem előtt, hogy szinte sírni tudnék a szegény apáért.)

Poszt-poszt: Az én családom még azzal a büszkeséggel sem élhet, hogy visszatértem dédanyáim szokásaihoz. A szüleimnek, nagyszüleimnek azt kell tűrniük, ahogy idegen hagyományokat és hitet (már amennyire a judaizmus idegen a katolicizmustól) vallok magaménak és egészen abszurd szokásokat és rituálékat gyakorlok. Ráadásul napról napra többet. És jaj, de jól tűrik. A chálát csálának mondják, a mazsihiszt keverik a maszortival, és erősködnek, hogy ugyanmár, vigyek magammal telefont szombat reggel, ha elmegyek davenolni, hiszen ki tudja mi történhet velem – de hősiesen tűrik, ha kijavítom őket és toporzékolva nemet mondok.

És bár türelmetlen leszek, ha apukám századszorra is azt akarja tudni, hogy szabad-e tüzet gyújtani/főzni napenergia és nagyító segítségével sábeszkor. Vagy azt kéri, hogy magyarázzam el neki, hogy hogyan vezetik le a rabbik azt, hogy az elektromosság tűz. De legalább érdekli. És tudom, hogy amíg él, ezekkel a kérdésekkel fog traktálni, nekem pedig jobb lenne felkötni a gatyámat és utánanéznem a napenergiás főzésnek.

Szóval ezt a posztot nekik dedikálom. A szüleimnek, akik mindent elnéznek és majdnem mindent megértenek. A svéd nagyszüleimnek, akik a filoszemitizmus megtestesítői, és gyűjtik a zsidó barátok, többek között azért, hogy megértsék mi a szöszt művel az unokájuk. A nagymamámnak, akinél toleránsabb vallásos embert nem ismerek, és a nagypapámnak, nyugodjon békében, aki megtanított kételkedve hinni.

Gitte voch!