Miután az Ö.való megteremtette az első embert, Ádámot, azt mondta: "Nem jó Ádámnak egyedül lennie." Teremtett melléje egy nőt,  szintén a földből, és Lilitnek nevezte. 
Azonnal veszekedni kezdtek. 
Lilit mondta: "Nem fekszem alád." Ádám válaszolt: "Nem fekszem alád, hanem föléd. Mivel te arra vagy alkalmas, hogy alattam legyél én meg fölötted."
Lilit válaszolt: "Egyenlőek vagyunk, mert mindketten a földből származunk." (...)
Ben Sira ábécéje 23 A-B

2010. augusztus 21., szombat

Hazatérnék

Talán az egyik legősibb és legesszenciálisabb álma az embernek, hogy haza találjon, hogy otthonra leljen. Metaforikusan és szó szerint, lélekben és a fizikaiban.

A zsidó kollektív vágy és álom tárgya a Bájit – az Otthon - felépülése, a Szentély léte. Mióta felépült és lerombolták, majd megint felépült és lerombolták, és a golusz[1] véglegessé vált – néhol kissé kesernyés íze van az álomnak. A naivitás kesernyés íze.

De közben édesebb mint valaha, hiszen sosem akartuk ennyire. Sosem voltunk ennyire kiéhezve a zsidó kollektív otthonra. Sosem voltunk ennyire elveszve és elidegenítve. Sosem volt rosszabb goluszban lenni.

És minden generáció ez a generáció. A „sose volt…” generációja. Amely azt hiszi, hogy na most már végképp ideje, hogy eljöjjön a Mesiách és felépüljön a Béjt HaMikdos[2]! A „végképp” nem azt jelenti, hogy nekem szarabb, mint a nagymamámnak ezért én jobban megérdemlem, hanem azt, hogy annyira el vagyok veszve, hogy muszáj már hogy jöjjön a megváltás. És persze a nagymamám ugyanígy gondolta.

Szóval, mint annyi zsidó és nem zsidó egyaránt, én is hazatérnék. És talán keresve se találhattam volna jobb időszakot erre.

A csüvét (tesuva, tsuva) fordítjuk megbánásnak, visszatérésnek, fordulásnak. Ezt mind jelenti, és egyben semelyiket. Ez az a szó, amely a nyelvi szférán kívül létezik. A mozgás és formák tartományában található meg csak igazán.

Kicsit olyan, mint a hazatérés. Ha azt mondom „hazatérni”, azt kizárólag azért érti meg a kommunikáció vevője, mert neki is van valami hasonlóra igénye. Valójában nem tudom pontosan mit jelent a szó. Csak azokban a pillanatokban, amikor érzem másodpercek, esetleg percek erejéig, hogy otthon vagyok.

Ugyanígy csak akkor tudom mit jelent csüvét csinélni, amikor valóban csinálom.

És most, hogy elul hónapjában teljes erőbedobással kéne koncentrálnom ezekre a sikeres csüve pillanatokra, ráébredtem, hogy a csüve nem csak a lelkiismeretemen és az Élet Könyvébe[3] való jutásomon segíthet.

Rav Soloveitchik ezt írja a „Csuváról” c. művében[4]:

„Amikor az ember bűnözik, távolságot teremt maga és az Örökkévaló között. Bűnözni annyit jeleni, hogy kihelyezi magát a Világ Ura jelenlétéből. Előtted álltam és jött a Bűn és elidegenített Tőled és többé már nem érzem, hogy „Előtted” vagyok. A megbánás elvének egész esszenciája a vágyakozás, a sóvárgás, a megbánás utáni epekedés. A vágyakozás akkor alakul ki, amikor elvesztettünk valami értékeset. A bűn messze lök minket és stimulálja a visszatérés utána vágyakozásunka...Ezért írta Rambam: Mily hatalmas a megbánás (tsuva), mivel közelebb hozza az embert Isten jelenlétéhez.”

Vagyis ez lehet egy valódi hazatérés. Hazatérés Istenhez. A bűn miatt kiesem a körből, ahol ott állhatok Vele, majd újra visszaállhatok a csüve segítségével. Majd újra kiesem, és újra visszaállok. Ez életem végéig ismétlődik. Minden percben van lehetőség visszaugrani az Ő jelenlétébe, de most a zsidó év körforgásának ez az állomása szinte parancsolja a pillanatot.

Minden évben itt van ez az egy hónap, az Újév, majd az azt követő 10 nap, majd Jom Kippur amikor visszatérhetünk. Magunkhoz és Hozzá. Talán így kerülhetünk valóságban a legközelebb ahhoz az álomhoz, hogy a Sechine, az Isteni jelenlét előtt állunk a fizikai otthonukban, a Szentélyben, a Templom hegyen.



[1] vagy gálut, „száműzetést” jelent, általában az Izrael földjéről való száműzetést

[2] a jeruzsálemi Szentély, szószerint a „Szent Háza” vagy „Szentség Háza”

[3] Szefer HaChájim, amely Ros Hásánakor, a zsidó újévkor nyítódik ki és Jom Kippurkor (10 nap) záródik be. Ide érdemes a nevednek bekerülnie. Lehetőség még a Halottak Könyve. A cádikok, az igaz emberek, még Ros Hásánákor bekerülnék azonnal az Élet Könyvébe.

[4] „On Teshuva” – az idézett részt én fordítottam

2010. augusztus 12., csütörtök

Ébresztő, jidden

Ma reggel elmentem davenolni. Minjenbe. Illetve nem minjenbe, mert nem voltak elegen, de mindenestre többen imádkoztunk egymás mellett.

Amibe pedig van valami kísértetésien gyönyörű. Valami egészen felemelő. Ahogy állunk egymás mellett és mindenki magában davenol. Néha valaki fel-fel motyog. Mindenki a maga tempójában, a maga dialektusában, a maga I.tennelbeszélgetősformájában. Talán ezért is szeretem a smone eszrét oly nagyon – persze lehetőleg a fel-fel motyogás nélkül.

A minjentelenség pedig smone eszre alatti csöndhöz hasonlót tud produkálni, a sachrisz nagy részében.

Nincs sliach cibur, aki a kile lenne egy hangban. De mégis van valami „együtt” a sok külön üldögélő-álldogáló zsidó között.

Ha jobbra nézek, látom, hogy egy korombeli lány már készül felállni a smone eszréhez. Tőle balra pedig egy középkori hölgy csak ül. Ölében a szidurral, de ő csak maga elé néz. Mosolyt csal az arcomra . És megnyugtat. (Így már megengedhetem magamnak azt a szabadságot, hogy két zsoltár között én is csak üljek egy percig.) Lentről pedig olykor-olykor hallom, hogy valamelyik férfi valamelyik sort, vagy szót, nagyon át szeretné élni. (És persze én is! Sőt, ha tehetném hangosan felkiáltanék olykor, hogy „Ribojno sel ojlom! Miért nem jövök le davenolni minden nap?” )

Szóval a bácsik motyogását rendkívül kedvelem, s ha nincs előimádkozó, akkor általában szabadabban motyognak.

És még az olykori szabad motyogások mellett is valahogy több koncentrációval sikerült davenolnom. Pedig legalább 20, de inkább 30 perccel később kezdtem el, mint a többiek, vagyis a motyogások még csak nem is a liturgia azon részéről származtak, ahol én tartottam.

Sőt, oly annyira megfelelő helyen voltak a gondolataim imádkozás közben, hogy felmerült bennem a smá végére, hogy esetleg megkísérelhetnék 3nál több bróchét mondani[1], miközben semmi másra nem gondolok, csak a szövegre és a jelentésére.

Sikerült is (félig-meddig). Egészen addig, amíg azt nem veszem észre, hogy csomóval a torkomban bámulok két szóra. Tudod, olyan csomó, amelyről érzed, hogy amint lenyeled, szinte jobb lesz, mint a csomó ott léte előtt. De amíg ott van, addig persze rohadtul zavar, és nem tudom elképzelni, hogy hirtelen eltűnjön. És legszívesebben kitépném a torkomból. Csakúgy, mint a szidur lapját, amin ott áll groteszk betűkkel: „aki akarja a tsuvát.[1]


Elul.

A csomótalanítás ideje. Kitépni nem lehet, hát kezdődjön a fájdalmas (ámde elképesztően megkönnyebbítő) nyelés.



[1] a smone eszréből/ban


[1] Báruch Átá Hásem, Hároce b’tsuvá - Áldott vagy Te, Ö.való, aki akarja (óhajtja) a tsuvát - a teljes bróche formula, a blogban lévő magyar fordítás a "hároce b'tsuvára"-ra vonatkozik


2010. augusztus 8., vasárnap

Nemvoltgépemsokáig,utánameglustavoltam,demostírtam! És írni is fogok - 1. bizonyíték

Nekünk, zsidóknak, mindenre van megfelelő szubkultúrális válaszunk. A mazel tovtól a baruch Hásemen és l'chaimon keresztül a skayech-ig sokféleképpen tudunk egykét szóval reagálni. (Persze a megfelelő közegben. De mi valamiért aránytalanul sokszor vagyunk ilyen közegben.)

Ezeknek előnye, hogy gyakran semmi sem kell, hogy kövesse a kifejezéseket.

Eljegyeztek? Mazel tov! A lányod szülni fog? B'sáá tová!

Hagyjuk má' a további kötelező köröket, a fentiek minden szónál és kérdésnél többet mondanak, ezt mindannyian tudjuk. A báruch Hásemet például szinte mindenre lehet mondani, ami már megtörtént, a beezrát Hásemet pedig mindenre, ami még nem. (Az előbbi bizonyos frum körökben a "köszi, jól vagyok"-ot és a "szarul de büszkén"-t is helyettesíti, vagyis valós válaszként is funkcionál, nem csak holmi véleménynyilvánításként.)

Summa summárum, megszoktam hogy zs körökben mindig van mit mondani, még egy vadidegennek is.

De tegnap a göteborgi zsinagógában kissé zavarba jöttem, amikor odajött hozzám beszélgetni egy 50es férfi. A Közel-keleti konfliktus témájáról hirtelen vált, és azt mondja: "A lányom lubavicsi lett." Majd hallgatásomtól felbátorodva folytatja: "Nem utazik szombaton, meg minden. Vallásos."

Én pedig csak álltam egy helyben, és arra gondoltam, hogy bárcsak olyan illedelmesen tudnék reagálni, mint amikor csak 2 perccel ezelőtt Netanjahu-t dicsőítette. De nekem se zsidó, se nem zsidó kifejezés nem jutott eszembe. Illetve, de, a "részvétem" de azt mégsem mondhatom. (Elsősorban azért, mert a bácsi nem beszélt magyarul.)

Részben részvétem, mert személyesen nem rajongok a lubavicsiak térítő hadjárataiért. De többet nyomott a latba, hogy láttam valamit az apuka szemében, amit az én szüleimében is látok, amikor erősködöm, hogy a gyerekeim nem fognak karácsonyfa alatt állni. Vagy amikor kiderül, hogy nem tudok részt venni egy családi programon, mert az szombaton van.

Ahogy kimondta: „A lányom lubavicsi lett”, minden erejével próbált olyan benyomást kelteni, mintha ő lenne a világ legbüszkébb édesapja. Hiszen tudjuk, a neológ/néha-zsinibe-járó-szekuláris ember legnagyobb vágya, hogy gyermeke tegye meg azt, amihez ő túl lusta/racionális/hitetlen/asszimilálódott/stb. volt.

Csakhogy engem nem tudott becsapni.

A felszínen észlelhető büszkeség mellett láttam a zavarodottságot, az értetlenséget, a gyászt kiülni az arcán. (Na jó. Lehet, hogy a fantáziám hozzá segített.)

Mindenesetre ha valakinek a gyereke az övétől erősen eltérő életmódot és értékrendet választ, akkor néha előfordulhat, hogy egy-egy pillanatra nem ismer rá arra, akit felnevelt. Még akkor sem, ha az ő nagyszülei tradícióit viszi tovább a lánya. Hiszen valamiért eldobta a tradisönt. S talán nem is azért, mert túlságosan szereti a szalonna sütést péntek este. Hanem mert talált benne olyan hibákat, kivetnivalókat, amelyekkel nem szeretne együtt élni. És azt sem szeretné, ha a lánya élne vele együtt.

(S erre mit csinál a leányzó? Felveszi az összes tradisönt, plusz még pár száz szektabeli szokást, hozzámegy egy csávóhoz akinek szül 10 gyereket, és aki arra teszi fel az életét, hogy más zsidókat hálózzon be. Wow, most ezt annyira intenzíven látom a szemem előtt, hogy szinte sírni tudnék a szegény apáért.)

Poszt-poszt: Az én családom még azzal a büszkeséggel sem élhet, hogy visszatértem dédanyáim szokásaihoz. A szüleimnek, nagyszüleimnek azt kell tűrniük, ahogy idegen hagyományokat és hitet (már amennyire a judaizmus idegen a katolicizmustól) vallok magaménak és egészen abszurd szokásokat és rituálékat gyakorlok. Ráadásul napról napra többet. És jaj, de jól tűrik. A chálát csálának mondják, a mazsihiszt keverik a maszortival, és erősködnek, hogy ugyanmár, vigyek magammal telefont szombat reggel, ha elmegyek davenolni, hiszen ki tudja mi történhet velem – de hősiesen tűrik, ha kijavítom őket és toporzékolva nemet mondok.

És bár türelmetlen leszek, ha apukám századszorra is azt akarja tudni, hogy szabad-e tüzet gyújtani/főzni napenergia és nagyító segítségével sábeszkor. Vagy azt kéri, hogy magyarázzam el neki, hogy hogyan vezetik le a rabbik azt, hogy az elektromosság tűz. De legalább érdekli. És tudom, hogy amíg él, ezekkel a kérdésekkel fog traktálni, nekem pedig jobb lenne felkötni a gatyámat és utánanéznem a napenergiás főzésnek.

Szóval ezt a posztot nekik dedikálom. A szüleimnek, akik mindent elnéznek és majdnem mindent megértenek. A svéd nagyszüleimnek, akik a filoszemitizmus megtestesítői, és gyűjtik a zsidó barátok, többek között azért, hogy megértsék mi a szöszt művel az unokájuk. A nagymamámnak, akinél toleránsabb vallásos embert nem ismerek, és a nagypapámnak, nyugodjon békében, aki megtanított kételkedve hinni.

Gitte voch!