Madonna, egy cháredi szemében

A minap ellátogattam egy edzőterembe, ahova a barátnőm szerzett nekem egy ingyen próba-hetes kártyát. 

Ez egy kizárólag nőknek fenntartott hely, ami azt jelenti hogy a kliensek nagy része ortodox, ezen belül is nagy számban vannak chárediek.

Nagyon kellemes atmoszférája van a teremnek. Alapvetően szeretem ezeket a "férfiaknak belépni szigorúan tilos" eseményeket, legyen szó imádkozásról vagy izzadásról. 

Van valami nagyon elementáris és megindító abban, amikor nők egymást és magukat (és az Ö.valót) ünneplik. A ros chódes női tfila-körök valami ilyesmit is képviselnek.

Talán a tükör előtt való ugrabugrálás, miközben héberül üvöltözi valaki hogy "egy, kettő - előre step, hátra mambo" kevésbe megható, de mindenesetre sokkal kényelmesebben ugrabugrálok, ha nem állnak az ajtóban férfiak. 

(Erről - mármint a női együttlétről - jut eszembe: még gyerekkoromból is az egyik legélénkebb emlékemként az maradt meg, amikor egyszer anya-lánya tea délután volt a suliban. Minden olyan rózsaszín volt, elegáns és illatos. Na meg a kalapok! Mindig mosolyt csal az arcomra.)

Viszont a minap nem ugrabugráló órán voltam, hanem az un. elipszis gépen edzettem. 

Az összes ellipszis gép egy sorban van (kb 10) és ezekhez van három tv rendelve. Vagyis ketten vagy hárman néznek egy tv-t, és az hallgatja, aki a tv-hez csatolt gépen edzik. 

Nem voltak túl sokan a teremben, és elfoglaltam a helyemet egy ilyen tv-hez csatolt gépnél, ami egyben azt is jelenti hogy én döntök tv csatornákat illetően. 

Bekapcsoltam az MTV-t. 

10 perc múlva a mellettem lévő gépre egy cháredi nő lép rá. Egy nő, aki annyira vallásos, hogy a fejtakarását még nők előtt sem veszi le. 

Feltételezhető hogy nincs internete és rádiója otthon, tv-je pedig egészen biztosan nincs (hacsak nem az ágy alatt vagy a szekrényben tartják).

De itt, az edzőteremben, nem tudja levenni a szemét a képernyőről. 

Én pedig egyre jobban zavarban vagyok, mert éppen egy rövid kis ruhában smárol az énekesnő valami fekete macsóval a videoklipben. 

De a cháredi szomszédom csak bámulja. 

A következő klipben is van egykét provokatívabb jelenet, de nem annyira eget rengető. Ennek ellenére meg akarom kérdezni, hogy nem zavarja-e. Percekig gondolkozom rajta. Először, azon, hogy hogyan kérdezném meg héberül. Aztán pedig azon, hogy megkérdezzem-e egyáltalán, elvégre ő jött ehhez a géphez (amikor több szabad volt).

Aztán Madonna eldönti a kérdést helyettem, egy brutálisan cniesztelen klippel. Már annyira szégyellem magamat, hogy nem bírom nézni a monitort, és megszólítom a nőt angolul: "Ha zavar, csak szólj, és elkapcsolom."

A nő leveszi az eddig odaragasztott szemeit a tv-ről, kicsit megrázza a fejét és azt mondja tökéletes amerikai akcentussal "whatever, it's fine." (azért írtam angolul mert a "whatevert" nehéz lefordítani.)

Hát jó, akkor hagyom, gondolom magamban. 

A nő pedig továbbnézni. 

2 perccel később hozzám fordul a nő és zavart arckifejezéssel azt mondja: "Tudod, zavarnia kéne. De egyszerűen vonzódom ehhez. Nem tudom nem nézni" - és leszállt az ellipszis gépről. 

Chodes tov és chag sameach!

Poszt-poszt: Ebben az edzőteremben láttam először nőket fel és levenni parókát. 

Egy korombeli lány amikor feltette, már nem hittem volna korombelinek. Inkább az anyukám korosztályának tűnt. 

Énekelni vagy nem énekelni

Múlt héten az öcsém iskolai csoportja Izraelbe látogatott,  viszonylag sok időt töltettek Jeruzsálemben, így nekem is volt lehetőségem várost nézni velük (és az öcsémmel lenni). 

Csütörtök reggel a Herzl hegyen kezdtek, először az ott található múzeumba mentünk (ami egy professzionálisan álcázott cionista agymosás. Még nekem is könnyes volt a szemem), majd a katonai temetőben sétálgattunk egy jó darabig. 

A hős katonák, a miniszterelnökök, és az állam egyéb nagy embereinek sírjai után eljutottunk Szenes Hannához. 

Talán a csoport nem volt egészen tisztában azzal, hogy Szenes miért ennyire fontos személy Izraelben - de én számítottam rá, hogy a magyar származású idegen vezetőnk el fog itt időzni. Ha az izraeliek valamit tudnak a magyar zsidóságról, akkor az Szenes Hanna. Bőven a Dohány utcai zsinagóga előtt van a sorban. 

Miután az idegen vezető befejezte Szenes Hanna élet történetének az elmondását, 1 percnyi csöndet kért a tiszteletére. 

Amikor pedig ez letelt, azt kérdezte: Ismeritek ti a Tikvát?

Kínos hallgatás. 

Én pedig már a fejemet fogom, mert nem tudtam kinek kéne magát jobban szégyellnie: az idegen vezetőnek, amiért magyar gyerekektől azt várja, hogy az izraeli himnuszt énekeljék, vagy a gyerekeknek, amiért x évnyi zsidó oktatás után nem tudják a Tikvát. 

Természetesen nagyon rövidesen egyértelművé vált, hogy nem lesz itt semmiféle éneklés. Az idegen vezető és az osztályfőnök pedig nagyon rázták a fejüket.

Na de még mindig zavart a kérdés(kör). 

Miért várta el hogy a Tikvát énekeljük? Valószínüleg akkor sem énekelték volna el, ha tudják. Egy temetőben egy idegen (?) himnuszt énekeltetni  egy rakás 16 éves gyerekkel talán nem a legtalálóbb. Vagy nem idegen a Tikva?  Tudniuk kellett volna a Tikva szövegét, dallamát? Mégis, hol tanulnák meg, judaisztika órán? Örülök, ha az ünnepeket tudják kicsit mélyrehatóbban. Vagy ha fel tudják sorolni Izrael szomszédait. Esetleg ha tudnak két mondatot héberül. 

Na de a himnusz? 

Vagy ez általános műveltség kéne hogy legyen?

Minden zsidó gyereknek a diaszpórában tudnia kéne a zsidó állam himnuszát? 

Valószínűleg Szenes Hanna szívesebben hallotta volna a Tikvát, mint bármi mást. De himnuszt nem olyan egyszerű énekelni. 

Nem is azon múlt, hogy tudja-e a csoport a szövegét vagy nem. 

Amikor Amerikában éltem, énekeltem az iskola kórusban, ahol rajta volt a repertoáron a himnusz. 

Nagyon szép dallama van, szerettem is énekelni, de mindig elfogott valami furcsa érzés. 

Hiszen mégsem volt az enyém. Lehet, hogy egy idő után az lett volna. Sőt, lehet hogy az is lesz egyszer. 

Csakúgy mint a Tikva, amit először Szarvason kellett volna énekelnem (talán akkor, ott, is hallottam először), de akkor felháborodottan toporzékoltam. Ma meghatottan állok, ha meghallom. 

Talán egyszer olyan beleéléssel fogom énekelni, mint a magyar himnuszt. 

Vagy mint a Szól a kakas már-t. 

Poszt- poszt: az öcsémék elmentek, ráadásul hivatalosan is beköszöntött a tél, ezek most kicsit lelomboznak. 

Viszont már csak napok kérdése is itt van Chanukka. Nem a kedvenc ünnepeim egyike, de a már-chesván és kiszlév elejének az ünneptelensége annyira szörnyű, hogy most szinte számolom a perceket chágig.