Ma reggel elmentem davenolni. Minjenbe. Illetve nem minjenbe, mert nem voltak elegen, de mindenestre többen imádkoztunk egymás mellett.
Amibe pedig van valami kísértetésien gyönyörű. Valami egészen felemelő. Ahogy állunk egymás mellett és mindenki magában davenol. Néha valaki fel-fel motyog. Mindenki a maga tempójában, a maga dialektusában, a maga I.tennelbeszélgetősformájában. Talán ezért is szeretem a smone eszrét oly nagyon – persze lehetőleg a fel-fel motyogás nélkül.
A minjentelenség pedig smone eszre alatti csöndhöz hasonlót tud produkálni, a sachrisz nagy részében.
Nincs sliach cibur, aki a kile lenne egy hangban. De mégis van valami „együtt” a sok külön üldögélő-álldogáló zsidó között.
Ha jobbra nézek, látom, hogy egy korombeli lány már készül felállni a smone eszréhez. Tőle balra pedig egy középkori hölgy csak ül. Ölében a szidurral, de ő csak maga elé néz. Mosolyt csal az arcomra . És megnyugtat. (Így már megengedhetem magamnak azt a szabadságot, hogy két zsoltár között én is csak üljek egy percig.) Lentről pedig olykor-olykor hallom, hogy valamelyik férfi valamelyik sort, vagy szót, nagyon át szeretné élni. (És persze én is! Sőt, ha tehetném hangosan felkiáltanék olykor, hogy „Ribojno sel ojlom! Miért nem jövök le davenolni minden nap?” )
Szóval a bácsik motyogását rendkívül kedvelem, s ha nincs előimádkozó, akkor általában szabadabban motyognak.
És még az olykori szabad motyogások mellett is valahogy több koncentrációval sikerült davenolnom. Pedig legalább 20, de inkább 30 perccel később kezdtem el, mint a többiek, vagyis a motyogások még csak nem is a liturgia azon részéről származtak, ahol én tartottam.
Sőt, oly annyira megfelelő helyen voltak a gondolataim imádkozás közben, hogy felmerült bennem a smá végére, hogy esetleg megkísérelhetnék 3nál több bróchét mondani[1], miközben semmi másra nem gondolok, csak a szövegre és a jelentésére.
Sikerült is (félig-meddig). Egészen addig, amíg azt nem veszem észre, hogy csomóval a torkomban bámulok két szóra. Tudod, olyan csomó, amelyről érzed, hogy amint lenyeled, szinte jobb lesz, mint a csomó ott léte előtt. De amíg ott van, addig persze rohadtul zavar, és nem tudom elképzelni, hogy hirtelen eltűnjön. És legszívesebben kitépném a torkomból. Csakúgy, mint a szidur lapját, amin ott áll groteszk betűkkel: „aki akarja a tsuvát.[1]”
Elul.
A csomótalanítás ideje. Kitépni nem lehet, hát kezdődjön a fájdalmas (ámde elképesztően megkönnyebbítő) nyelés.
[1] a smone eszréből/ban
[1] Báruch Átá Hásem, Hároce b’tsuvá - Áldott vagy Te, Ö.való, aki akarja (óhajtja) a tsuvát - a teljes bróche formula, a blogban lévő magyar fordítás a "hároce b'tsuvára"-ra vonatkozik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése