Talán az egyik legősibb és legesszenciálisabb álma az embernek, hogy haza találjon, hogy otthonra leljen. Metaforikusan és szó szerint, lélekben és a fizikaiban.
A zsidó kollektív vágy és álom tárgya a Bájit – az Otthon - felépülése, a Szentély léte. Mióta felépült és lerombolták, majd megint felépült és lerombolták, és a golusz[1] véglegessé vált – néhol kissé kesernyés íze van az álomnak. A naivitás kesernyés íze.
De közben édesebb mint valaha, hiszen sosem akartuk ennyire. Sosem voltunk ennyire kiéhezve a zsidó kollektív otthonra. Sosem voltunk ennyire elveszve és elidegenítve. Sosem volt rosszabb goluszban lenni.
És minden generáció ez a generáció. A „sose volt…” generációja. Amely azt hiszi, hogy na most már végképp ideje, hogy eljöjjön a Mesiách és felépüljön a Béjt HaMikdos[2]! A „végképp” nem azt jelenti, hogy nekem szarabb, mint a nagymamámnak ezért én jobban megérdemlem, hanem azt, hogy annyira el vagyok veszve, hogy muszáj már hogy jöjjön a megváltás. És persze a nagymamám ugyanígy gondolta.
Szóval, mint annyi zsidó és nem zsidó egyaránt, én is hazatérnék. És talán keresve se találhattam volna jobb időszakot erre.
A csüvét (tesuva, tsuva) fordítjuk megbánásnak, visszatérésnek, fordulásnak. Ezt mind jelenti, és egyben semelyiket. Ez az a szó, amely a nyelvi szférán kívül létezik. A mozgás és formák tartományában található meg csak igazán.
Kicsit olyan, mint a hazatérés. Ha azt mondom „hazatérni”, azt kizárólag azért érti meg a kommunikáció vevője, mert neki is van valami hasonlóra igénye. Valójában nem tudom pontosan mit jelent a szó. Csak azokban a pillanatokban, amikor érzem másodpercek, esetleg percek erejéig, hogy otthon vagyok.
Ugyanígy csak akkor tudom mit jelent csüvét csinélni, amikor valóban csinálom.
És most, hogy elul hónapjában teljes erőbedobással kéne koncentrálnom ezekre a sikeres csüve pillanatokra, ráébredtem, hogy a csüve nem csak a lelkiismeretemen és az Élet Könyvébe[3] való jutásomon segíthet.
Rav Soloveitchik ezt írja a „Csuváról” c. művében[4]:
„Amikor az ember bűnözik, távolságot teremt maga és az Örökkévaló között. Bűnözni annyit jeleni, hogy kihelyezi magát a Világ Ura jelenlétéből. Előtted álltam és jött a Bűn és elidegenített Tőled és többé már nem érzem, hogy „Előtted” vagyok. A megbánás elvének egész esszenciája a vágyakozás, a sóvárgás, a megbánás utáni epekedés. A vágyakozás akkor alakul ki, amikor elvesztettünk valami értékeset. A bűn messze lök minket és stimulálja a visszatérés utána vágyakozásunka...Ezért írta Rambam: Mily hatalmas a megbánás (tsuva), mivel közelebb hozza az embert Isten jelenlétéhez.”
Vagyis ez lehet egy valódi hazatérés. Hazatérés Istenhez. A bűn miatt kiesem a körből, ahol ott állhatok Vele, majd újra visszaállhatok a csüve segítségével. Majd újra kiesem, és újra visszaállok. Ez életem végéig ismétlődik. Minden percben van lehetőség visszaugrani az Ő jelenlétébe, de most a zsidó év körforgásának ez az állomása szinte parancsolja a pillanatot.
Minden évben itt van ez az egy hónap, az Újév, majd az azt követő 10 nap, majd Jom Kippur amikor visszatérhetünk. Magunkhoz és Hozzá. Talán így kerülhetünk valóságban a legközelebb ahhoz az álomhoz, hogy a Sechine, az Isteni jelenlét előtt állunk a fizikai otthonukban, a Szentélyben, a Templom hegyen.
[1] vagy gálut, „száműzetést” jelent, általában az Izrael földjéről való száműzetést
[2] a jeruzsálemi Szentély, szószerint a „Szent Háza” vagy „Szentség Háza”
[3] Szefer HaChájim, amely Ros Hásánakor, a zsidó újévkor nyítódik ki és Jom Kippurkor (10 nap) záródik be. Ide érdemes a nevednek bekerülnie. Lehetőség még a Halottak Könyve. A cádikok, az igaz emberek, még Ros Hásánákor bekerülnék azonnal az Élet Könyvébe.
[4] „On Teshuva” – az idézett részt én fordítottam