Hazatérnék

Talán az egyik legősibb és legesszenciálisabb álma az embernek, hogy haza találjon, hogy otthonra leljen. Metaforikusan és szó szerint, lélekben és a fizikaiban.

A zsidó kollektív vágy és álom tárgya a Bájit – az Otthon - felépülése, a Szentély léte. Mióta felépült és lerombolták, majd megint felépült és lerombolták, és a golusz[1] véglegessé vált – néhol kissé kesernyés íze van az álomnak. A naivitás kesernyés íze.

De közben édesebb mint valaha, hiszen sosem akartuk ennyire. Sosem voltunk ennyire kiéhezve a zsidó kollektív otthonra. Sosem voltunk ennyire elveszve és elidegenítve. Sosem volt rosszabb goluszban lenni.

És minden generáció ez a generáció. A „sose volt…” generációja. Amely azt hiszi, hogy na most már végképp ideje, hogy eljöjjön a Mesiách és felépüljön a Béjt HaMikdos[2]! A „végképp” nem azt jelenti, hogy nekem szarabb, mint a nagymamámnak ezért én jobban megérdemlem, hanem azt, hogy annyira el vagyok veszve, hogy muszáj már hogy jöjjön a megváltás. És persze a nagymamám ugyanígy gondolta.

Szóval, mint annyi zsidó és nem zsidó egyaránt, én is hazatérnék. És talán keresve se találhattam volna jobb időszakot erre.

A csüvét (tesuva, tsuva) fordítjuk megbánásnak, visszatérésnek, fordulásnak. Ezt mind jelenti, és egyben semelyiket. Ez az a szó, amely a nyelvi szférán kívül létezik. A mozgás és formák tartományában található meg csak igazán.

Kicsit olyan, mint a hazatérés. Ha azt mondom „hazatérni”, azt kizárólag azért érti meg a kommunikáció vevője, mert neki is van valami hasonlóra igénye. Valójában nem tudom pontosan mit jelent a szó. Csak azokban a pillanatokban, amikor érzem másodpercek, esetleg percek erejéig, hogy otthon vagyok.

Ugyanígy csak akkor tudom mit jelent csüvét csinélni, amikor valóban csinálom.

És most, hogy elul hónapjában teljes erőbedobással kéne koncentrálnom ezekre a sikeres csüve pillanatokra, ráébredtem, hogy a csüve nem csak a lelkiismeretemen és az Élet Könyvébe[3] való jutásomon segíthet.

Rav Soloveitchik ezt írja a „Csuváról” c. művében[4]:

„Amikor az ember bűnözik, távolságot teremt maga és az Örökkévaló között. Bűnözni annyit jeleni, hogy kihelyezi magát a Világ Ura jelenlétéből. Előtted álltam és jött a Bűn és elidegenített Tőled és többé már nem érzem, hogy „Előtted” vagyok. A megbánás elvének egész esszenciája a vágyakozás, a sóvárgás, a megbánás utáni epekedés. A vágyakozás akkor alakul ki, amikor elvesztettünk valami értékeset. A bűn messze lök minket és stimulálja a visszatérés utána vágyakozásunka...Ezért írta Rambam: Mily hatalmas a megbánás (tsuva), mivel közelebb hozza az embert Isten jelenlétéhez.”

Vagyis ez lehet egy valódi hazatérés. Hazatérés Istenhez. A bűn miatt kiesem a körből, ahol ott állhatok Vele, majd újra visszaállhatok a csüve segítségével. Majd újra kiesem, és újra visszaállok. Ez életem végéig ismétlődik. Minden percben van lehetőség visszaugrani az Ő jelenlétébe, de most a zsidó év körforgásának ez az állomása szinte parancsolja a pillanatot.

Minden évben itt van ez az egy hónap, az Újév, majd az azt követő 10 nap, majd Jom Kippur amikor visszatérhetünk. Magunkhoz és Hozzá. Talán így kerülhetünk valóságban a legközelebb ahhoz az álomhoz, hogy a Sechine, az Isteni jelenlét előtt állunk a fizikai otthonukban, a Szentélyben, a Templom hegyen.

---

[1] vagy gálut, „száműzetést” jelent, általában az Izrael földjéről való száműzetést

[2] a jeruzsálemi Szentély, szószerint a „Szent Háza” vagy „Szentség Háza”

[3] Szefer HaChájim, amely Ros Hásánakor, a zsidó újévkor nyítódik ki és Jom Kippurkor (10 nap) záródik be. Ide érdemes a nevednek bekerülnie. Lehetőség még a Halottak Könyve. A cádikok, az igaz emberek, még Ros Hásánákor bekerülnék azonnal az Élet Könyvébe.

[4] „On Teshuva” – az idézett részt én fordítottam

Ébresztő, jidden

Ma reggel elmentem davenolni. Minjenbe. Illetve nem minjenbe, mert nem voltak elegen, de mindenestre többen imádkoztunk egymás mellett.

Amibe pedig van valami kísértetésien gyönyörű. Valami egészen felemelő. Ahogy állunk egymás mellett és mindenki magában davenol. Néha valaki fel-fel motyog. Mindenki a maga tempójában, a maga dialektusában, a maga I.tennelbeszélgetősformájában. Talán ezért is szeretem a smone eszrét oly nagyon – persze lehetőleg a fel-fel motyogás nélkül.

A minjentelenség pedig smone eszre alatti csöndhöz hasonlót tud produkálni, a sachrisz nagy részében.

Nincs sliach cibur, aki a kile lenne egy hangban. De mégis van valami „együtt” a sok külön üldögélő-álldogáló zsidó között.

Ha jobbra nézek, látom, hogy egy korombeli lány már készül felállni a smone eszréhez. Tőle balra pedig egy középkori hölgy csak ül. Ölében a szidurral, de ő csak maga elé néz. Mosolyt csal az arcomra . És megnyugtat. (Így már megengedhetem magamnak azt a szabadságot, hogy két zsoltár között én is csak üljek egy percig.) Lentről pedig olykor-olykor hallom, hogy valamelyik férfi valamelyik sort, vagy szót, nagyon át szeretné élni. (És persze én is! Sőt, ha tehetném hangosan felkiáltanék olykor, hogy „Ribojno sel ojlom! Miért nem jövök le davenolni minden nap?” )

Szóval a bácsik motyogását rendkívül kedvelem, s ha nincs előimádkozó, akkor általában szabadabban motyognak.

És még az olykori szabad motyogások mellett is valahogy több koncentrációval sikerült davenolnom. Pedig legalább 20, de inkább 30 perccel később kezdtem el, mint a többiek, vagyis a motyogások még csak nem is a liturgia azon részéről származtak, ahol én tartottam.

Sőt, oly annyira megfelelő helyen voltak a gondolataim imádkozás közben, hogy felmerült bennem a smá végére, hogy esetleg megkísérelhetnék 3nál több bróchét mondani[1], miközben semmi másra nem gondolok, csak a szövegre és a jelentésére.

Sikerült is (félig-meddig). Egészen addig, amíg azt nem veszem észre, hogy csomóval a torkomban bámulok két szóra. Tudod, olyan csomó, amelyről érzed, hogy amint lenyeled, szinte jobb lesz, mint a csomó ott léte előtt. De amíg ott van, addig persze rohadtul zavar, és nem tudom elképzelni, hogy hirtelen eltűnjön. És legszívesebben kitépném a torkomból. Csakúgy, mint a szidur lapját, amin ott áll groteszk betűkkel: „aki akarja a tsuvát.[1]”

Elul.

A csomótalanítás ideje. Kitépni nem lehet, hát kezdődjön a fájdalmas (ámde elképesztően megkönnyebbítő) nyelés.

---

[1] a smone eszréből/ban

---

[1] Báruch Átá Hásem, Hároce b’tsuvá - Áldott vagy Te, Ö.való, aki akarja (óhajtja) a tsuvát - a teljes bróche formula, a blogban lévő magyar fordítás a "hároce b'tsuvára"-ra vonatkozik

Nemvoltgépemsokáig,utánameglustavoltam,demostírtam! És írni is fogok - 1. bizonyíték

Nekünk, zsidóknak, mindenre van megfelelő szubkultúrális válaszunk. A mazel tovtól a baruch Hásemen és l'chaimon keresztül a skayech-ig sokféleképpen tudunk egykét szóval reagálni. (Persze a megfelelő közegben. De mi valamiért aránytalanul sokszor vagyunk ilyen közegben.)

Ezeknek előnye, hogy gyakran semmi sem kell, hogy kövesse a kifejezéseket.

Eljegyeztek? Mazel tov! A lányod szülni fog? B'sáá tová!

Hagyjuk má' a további kötelező köröket, a fentiek minden szónál és kérdésnél többet mondanak, ezt mindannyian tudjuk. A báruch Hásemet például szinte mindenre lehet mondani, ami már megtörtént, a beezrát Hásemet pedig mindenre, ami még nem. (Az előbbi bizonyos frum körökben a "köszi, jól vagyok"-ot és a "szarul de büszkén"-t is helyettesíti, vagyis valós válaszként is funkcionál, nem csak holmi véleménynyilvánításként.)

Summa summárum, megszoktam hogy zs körökben mindig van mit mondani, még egy vadidegennek is.

De tegnap a göteborgi zsinagógában kissé zavarba jöttem, amikor odajött hozzám beszélgetni egy 50es férfi. A Közel-keleti konfliktus témájáról hirtelen vált, és azt mondja: "A lányom lubavicsi lett." Majd hallgatásomtól felbátorodva folytatja: "Nem utazik szombaton, meg minden. Vallásos."

Én pedig csak álltam egy helyben, és arra gondoltam, hogy bárcsak olyan illedelmesen tudnék reagálni, mint amikor csak 2 perccel ezelőtt Netanjahu-t dicsőítette. De nekem se zsidó, se nem zsidó kifejezés nem jutott eszembe. Illetve, de, a "részvétem" de azt mégsem mondhatom. (Elsősorban azért, mert a bácsi nem beszélt magyarul.)

Részben részvétem, mert személyesen nem rajongok a lubavicsiak térítő hadjárataiért. De többet nyomott a latba, hogy láttam valamit az apuka szemében, amit az én szüleimében is látok, amikor erősködöm, hogy a gyerekeim nem fognak karácsonyfa alatt állni. Vagy amikor kiderül, hogy nem tudok részt venni egy családi programon, mert az szombaton van.

Ahogy kimondta: „A lányom lubavicsi lett”, minden erejével próbált olyan benyomást kelteni, mintha ő lenne a világ legbüszkébb édesapja. Hiszen tudjuk, a neológ/néha-zsinibe-járó-szekuláris ember legnagyobb vágya, hogy gyermeke tegye meg azt, amihez ő túl lusta/racionális/hitetlen/asszimilálódott/stb. volt.

Csakhogy engem nem tudott becsapni.

A felszínen észlelhető büszkeség mellett láttam a zavarodottságot, az értetlenséget, a gyászt kiülni az arcán. (Na jó. Lehet, hogy a fantáziám hozzá segített.)

Mindenesetre ha valakinek a gyereke az övétől erősen eltérő életmódot és értékrendet választ, akkor néha előfordulhat, hogy egy-egy pillanatra nem ismer rá arra, akit felnevelt. Még akkor sem, ha az ő nagyszülei tradícióit viszi tovább a lánya. Hiszen valamiért eldobta a tradisönt. S talán nem is azért, mert túlságosan szereti a szalonna sütést péntek este. Hanem mert talált benne olyan hibákat, kivetnivalókat, amelyekkel nem szeretne együtt élni. És azt sem szeretné, ha a lánya élne vele együtt.

(S erre mit csinál a leányzó? Felveszi az összes tradisönt, plusz még pár száz szektabeli szokást, hozzámegy egy csávóhoz akinek szül 10 gyereket, és aki arra teszi fel az életét, hogy más zsidókat hálózzon be. Wow, most ezt annyira intenzíven látom a szemem előtt, hogy szinte sírni tudnék a szegény apáért.)

Poszt-poszt: Az én családom még azzal a büszkeséggel sem élhet, hogy visszatértem dédanyáim szokásaihoz. A szüleimnek, nagyszüleimnek azt kell tűrniük, ahogy idegen hagyományokat és hitet (már amennyire a judaizmus idegen a katolicizmustól) vallok magaménak és egészen abszurd szokásokat és rituálékat gyakorlok. Ráadásul napról napra többet. És jaj, de jól tűrik. A chálát csálának mondják, a mazsihiszt keverik a maszortival, és erősködnek, hogy ugyanmár, vigyek magammal telefont szombat reggel, ha elmegyek davenolni, hiszen ki tudja mi történhet velem – de hősiesen tűrik, ha kijavítom őket és toporzékolva nemet mondok.

És bár türelmetlen leszek, ha apukám századszorra is azt akarja tudni, hogy szabad-e tüzet gyújtani/főzni napenergia és nagyító segítségével sábeszkor. Vagy azt kéri, hogy magyarázzam el neki, hogy hogyan vezetik le a rabbik azt, hogy az elektromosság tűz. De legalább érdekli. És tudom, hogy amíg él, ezekkel a kérdésekkel fog traktálni, nekem pedig jobb lenne felkötni a gatyámat és utánanéznem a napenergiás főzésnek.

Szóval ezt a posztot nekik dedikálom. A szüleimnek, akik mindent elnéznek és majdnem mindent megértenek. A svéd nagyszüleimnek, akik a filoszemitizmus megtestesítői, és gyűjtik a zsidó barátok, többek között azért, hogy megértsék mi a szöszt művel az unokájuk. A nagymamámnak, akinél toleránsabb vallásos embert nem ismerek, és a nagypapámnak, nyugodjon békében, aki megtanított kételkedve hinni.

Gitte voch!

A keresztények állnának...

Ma a Jitro hetiszakaszt olvastuk fel a zsinikben. 

És ezzel egyben a tíz parancsolatot. 

Ami közben egyesek ültek, a többség pedig felállt askenázi szokás szerint. 

Kicsit furcsa volt, hiszen az elmúlt években mindig olyan helyen davenoltam, ahol mindenki felállt.

És ez a pár ülve maradt fiatal eszembe juttatta, hogy Rambam kerek-perec azt mondja: felállni nem zsidó szokás, nem zsidó hitre utal. 

Vagyis Maimonidesz tiltja. 

A Misnából (Tamid 5:1) egyértelműen megtudhatjuk hogy a kohaniták a második szentély ideje alatt minden reggel elmondták a 10 parancsolatot, a Smá három paragráfusávsal együtt.

Viszont a Gemora (Jerusalmi, Brachot 5:1) egyértelműen elutasítja ezt a gyakorlatot, az un. “tar’omet haminim”-re hivatkozva. A “minim” olyan emberek, akik azt fogják hinni, hogy a 10 parancsolat napi elmondása azt mutatja, hogy más törvényeket nem kell tartani, mivel csak ezt a tízet kapta meg Moshe Szinájnál. És azt hihetik, hogy a Tóra egyes részei fontosabbak, mint más részei. 

Rasi szerint a “minim” Jézus tanítványai, vagyis korai keresztények. (Van akik szerint a Szaddaceusok, de mivel az írott törvények autentitásában ők nem kételkedtek, valószínűleg nem róluk van szó.)

Rasi ötlete szerintem elég meggyőző. 

Már gyerekként felötlött bennem, hogy a keresztények a hit esszenciájának tartják a 10 parancsolatot, míg egyéb parancsolatokat nem tartanak, mivel Jézuson keresztül új szövetség alakult. Ami ugye nem kötelezi őket a régi szövetség törvényeinek tartására. 

De akkor a 10 parancsolatot miért kell tartaniuk? Hiszen az is a “régi szövetség” része. 

(Természetesen nagyon örülök, hogy a 10 parancsolatot ennyire komolyan veszik, szerintem is alapvető értékeket és morálokat tartalmaz. Engem itt inkább az érdekelne, hogy milyen textuális bizonyíték van a 10 parancsolat elsőbbrendűségére.)

Utána néztem.

‘Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok” János 14:15

“A ki ezt mondja: Ismerem õt, és az õ parancsolatait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság.” János 2:4

“Ez az alapja a szentek állhatatosságának, akik megtartják Isten parancsait és Jézus hitét”. Jelenések könyve 14:12

Még biztosan van rengeteg, de a lényeg ezeken keresztül is látható. A “parancsolatot” ill. “parancsot” a 10 parancsolatként értelmezik. Azt sajnos nem tudom, hogy ezt honnan vezetik le. Teljesen laikus vagyok a témában, de a rövid kutatásom azt mutatja, hogy nincs egyértelmű versszak az Új Testamentumban ami arra utalna hogy a 10 parancsolat fontosabb, mint más “Mózesi törvények”. 

Poszt-poszt: Beezrát Hásem a héten tudok majd még egy posztot írni a 10 parancsolatról. Amúgy hideg van. Szinte tél. Pedig már nem sokára Ádár...

"Szeresd a békét, és üldözd a békét" (Pirké Ávot 1:12)

Rég írtam. 

Nem mondanivaló, hanem inkább idő hiányában.

De most anyukám küldött egy emailt, hogy hiányzik neki a blog -  hát írjál már kislányom, írta. 

Szóval írok.

Se nem szépet, se nem jót. 

Idáig kerültem forró kását. Részben mert nem olvasok újságot (nem, online sem), és nem akarok laikusként hozzászólni. Részben pedig mert egy nyugat Jeruzsálemben élő, anglo származásúakkal körülvett tanuló nem szembesül a hétköznapokban  az un. "arab-izraeli" konfliktussal. 

Csak az izraeli rasszizmussal, amiről meg nem szívesen írok, mert helyettük is szégyellem magamat. (Arab rasszizmussal nem találkoztam, de ez egyszerűen annak tudható be hogy nem vagyok velük kontaktusban.)

De a héten a beisz midrás is ettől zengett, nem lehetett elmenni mellette. 

Az egyik nagyon közeli barátnőm és pár, itt tanuló rabbiképzős fiatal két hete a cisz-jordániai Bét Száhor (angolul Beit Sahour-nak írják) melletti Os Grab dombon lévő elhagyatott katonai épületekre különböző Tórai idézeteket fújtak.

Ennek azért érezték szükségét, mert az Osh Grabot elfoglalni akaró telepesek nem éppen a vallási előírások szerint jártak el az elmúlt időben. 

67 előtt az Os Grabot (vagy másnéven Sdemát) Jordánia használta katonai célokra, utána pedig Izrael. A katonai bázist körülvevő (palesztin) magánterületet szintén magához vonta a katonaság, így a tulajdonosok nem tudták tovább fejleszteni. 2006ban a katonaság kivonta magát a területről, de az elkobzást nem vonták vissza. 

Vagyis itt van ez a terület - ami nem tudjuk kihez tartozik, de a katonaság már nem használja. Izrael valószínűleg a magáénak vallja, viszont Palesztin állam létrejötte esetében természetesen hozzájuk kerülne, mivel Bét Szahor (palesztin-keresztény település) közvetlen közelében van.

2008ban a Cure International egy gyermek kórházat szeretett volna építeni az Os Grab tetejére, de a katonaság nem adta meg rá az engedélyt. 

Viszont egy park felépült, foci pályával és közösségi központtal. 

A kórházért való küzdelmek közepette a Women in Green nevű telepes szervezet egy cionista kulturális centrumért kampányol(t). 

Telepeseket említve mondanom sem kell, hogy nem riadnak vissza az erőszaktól.

Az elmúlt időben az OsGrab dombján lévő épületeket egyszerűen elfoglalták a telepesek. Különböző cionista mozgósításokat tartanak. Az épületeket olyan graffiti takarta mint "Halál az arabokra" és "Erec Jiszrael a zsidóké" és "Sosem engedjük Cisz-Jordániát". 

Hát, ezeket festették le az ismerőseim olyan idézetekkel, mint: "Szeresd az idegent, mint önmagadat, mert idegenek voltatok Egyiptomban" (Lev. 19.34), "Ne utálj egyetlen embert se" (Ben Azzai - Pirké Ávot), "Ne lopj", stb. 

Múlt pénteken észre vették ezt a telepesek. 

Lefestették fehér festékkel az összes idézetet, attól függetlenül hogy I.ten neve szerepelt a falakon. (Nagyon szigorú vallásjogi törvények tiltják, hogy I.ten írott nevét kitöröljük.)

Ami még ennél is zavaróbb, hogy az Os Grabon lévő parkot, ahol palesztin gyerekek játszanak nap mint nap, telefújták Dávid csillagokkal és cionista szlogenekkel. 

A Dávid csillagok kimondottan zavarnak, mert ez az ÉN szimbólumom is. 

De ők a gyűlölet és a rasszizmus nevében használták. 

Beezrát Hásem péntek délelőtt páran odamegyünk ezeket lemosni. 

Ha pedig minden igaz, a telepesek demonstrálni fognak. 

Madonna, egy cháredi szemében

A minap ellátogattam egy edzőterembe, ahova a barátnőm szerzett nekem egy ingyen próba-hetes kártyát. 

Ez egy kizárólag nőknek fenntartott hely, ami azt jelenti hogy a kliensek nagy része ortodox, ezen belül is nagy számban vannak chárediek.

Nagyon kellemes atmoszférája van a teremnek. Alapvetően szeretem ezeket a "férfiaknak belépni szigorúan tilos" eseményeket, legyen szó imádkozásról vagy izzadásról. 

Van valami nagyon elementáris és megindító abban, amikor nők egymást és magukat (és az Ö.valót) ünneplik. A ros chódes női tfila-körök valami ilyesmit is képviselnek.

Talán a tükör előtt való ugrabugrálás, miközben héberül üvöltözi valaki hogy "egy, kettő - előre step, hátra mambo" kevésbe megható, de mindenesetre sokkal kényelmesebben ugrabugrálok, ha nem állnak az ajtóban férfiak. 

(Erről - mármint a női együttlétről - jut eszembe: még gyerekkoromból is az egyik legélénkebb emlékemként az maradt meg, amikor egyszer anya-lánya tea délután volt a suliban. Minden olyan rózsaszín volt, elegáns és illatos. Na meg a kalapok! Mindig mosolyt csal az arcomra.)

Viszont a minap nem ugrabugráló órán voltam, hanem az un. elipszis gépen edzettem. 

Az összes ellipszis gép egy sorban van (kb 10) és ezekhez van három tv rendelve. Vagyis ketten vagy hárman néznek egy tv-t, és az hallgatja, aki a tv-hez csatolt gépen edzik. 

Nem voltak túl sokan a teremben, és elfoglaltam a helyemet egy ilyen tv-hez csatolt gépnél, ami egyben azt is jelenti hogy én döntök tv csatornákat illetően. 

Bekapcsoltam az MTV-t. 

10 perc múlva a mellettem lévő gépre egy cháredi nő lép rá. Egy nő, aki annyira vallásos, hogy a fejtakarását még nők előtt sem veszi le. 

Feltételezhető hogy nincs internete és rádiója otthon, tv-je pedig egészen biztosan nincs (hacsak nem az ágy alatt vagy a szekrényben tartják).

De itt, az edzőteremben, nem tudja levenni a szemét a képernyőről. 

Én pedig egyre jobban zavarban vagyok, mert éppen egy rövid kis ruhában smárol az énekesnő valami fekete macsóval a videoklipben. 

De a cháredi szomszédom csak bámulja. 

A következő klipben is van egykét provokatívabb jelenet, de nem annyira eget rengető. Ennek ellenére meg akarom kérdezni, hogy nem zavarja-e. Percekig gondolkozom rajta. Először, azon, hogy hogyan kérdezném meg héberül. Aztán pedig azon, hogy megkérdezzem-e egyáltalán, elvégre ő jött ehhez a géphez (amikor több szabad volt).

Aztán Madonna eldönti a kérdést helyettem, egy brutálisan cniesztelen klippel. Már annyira szégyellem magamat, hogy nem bírom nézni a monitort, és megszólítom a nőt angolul: "Ha zavar, csak szólj, és elkapcsolom."

A nő leveszi az eddig odaragasztott szemeit a tv-ről, kicsit megrázza a fejét és azt mondja tökéletes amerikai akcentussal "whatever, it's fine." (azért írtam angolul mert a "whatevert" nehéz lefordítani.)

Hát jó, akkor hagyom, gondolom magamban. 

A nő pedig továbbnézni. 

2 perccel később hozzám fordul a nő és zavart arckifejezéssel azt mondja: "Tudod, zavarnia kéne. De egyszerűen vonzódom ehhez. Nem tudom nem nézni" - és leszállt az ellipszis gépről. 

Chodes tov és chag sameach!

Poszt-poszt: Ebben az edzőteremben láttam először nőket fel és levenni parókát. 

Egy korombeli lány amikor feltette, már nem hittem volna korombelinek. Inkább az anyukám korosztályának tűnt. 

Énekelni vagy nem énekelni

Múlt héten az öcsém iskolai csoportja Izraelbe látogatott,  viszonylag sok időt töltettek Jeruzsálemben, így nekem is volt lehetőségem várost nézni velük (és az öcsémmel lenni). 

Csütörtök reggel a Herzl hegyen kezdtek, először az ott található múzeumba mentünk (ami egy professzionálisan álcázott cionista agymosás. Még nekem is könnyes volt a szemem), majd a katonai temetőben sétálgattunk egy jó darabig. 

A hős katonák, a miniszterelnökök, és az állam egyéb nagy embereinek sírjai után eljutottunk Szenes Hannához. 

Talán a csoport nem volt egészen tisztában azzal, hogy Szenes miért ennyire fontos személy Izraelben - de én számítottam rá, hogy a magyar származású idegen vezetőnk el fog itt időzni. Ha az izraeliek valamit tudnak a magyar zsidóságról, akkor az Szenes Hanna. Bőven a Dohány utcai zsinagóga előtt van a sorban. 

Miután az idegen vezető befejezte Szenes Hanna élet történetének az elmondását, 1 percnyi csöndet kért a tiszteletére. 

Amikor pedig ez letelt, azt kérdezte: Ismeritek ti a Tikvát?

Kínos hallgatás. 

Én pedig már a fejemet fogom, mert nem tudtam kinek kéne magát jobban szégyellnie: az idegen vezetőnek, amiért magyar gyerekektől azt várja, hogy az izraeli himnuszt énekeljék, vagy a gyerekeknek, amiért x évnyi zsidó oktatás után nem tudják a Tikvát. 

Természetesen nagyon rövidesen egyértelművé vált, hogy nem lesz itt semmiféle éneklés. Az idegen vezető és az osztályfőnök pedig nagyon rázták a fejüket.

Na de még mindig zavart a kérdés(kör). 

Miért várta el hogy a Tikvát énekeljük? Valószínüleg akkor sem énekelték volna el, ha tudják. Egy temetőben egy idegen (?) himnuszt énekeltetni  egy rakás 16 éves gyerekkel talán nem a legtalálóbb. Vagy nem idegen a Tikva?  Tudniuk kellett volna a Tikva szövegét, dallamát? Mégis, hol tanulnák meg, judaisztika órán? Örülök, ha az ünnepeket tudják kicsit mélyrehatóbban. Vagy ha fel tudják sorolni Izrael szomszédait. Esetleg ha tudnak két mondatot héberül. 

Na de a himnusz? 

Vagy ez általános műveltség kéne hogy legyen?

Minden zsidó gyereknek a diaszpórában tudnia kéne a zsidó állam himnuszát? 

Valószínűleg Szenes Hanna szívesebben hallotta volna a Tikvát, mint bármi mást. De himnuszt nem olyan egyszerű énekelni. 

Nem is azon múlt, hogy tudja-e a csoport a szövegét vagy nem. 

Amikor Amerikában éltem, énekeltem az iskola kórusban, ahol rajta volt a repertoáron a himnusz. 

Nagyon szép dallama van, szerettem is énekelni, de mindig elfogott valami furcsa érzés. 

Hiszen mégsem volt az enyém. Lehet, hogy egy idő után az lett volna. Sőt, lehet hogy az is lesz egyszer. 

Csakúgy mint a Tikva, amit először Szarvason kellett volna énekelnem (talán akkor, ott, is hallottam először), de akkor felháborodottan toporzékoltam. Ma meghatottan állok, ha meghallom. 

Talán egyszer olyan beleéléssel fogom énekelni, mint a magyar himnuszt. 

Vagy mint a Szól a kakas már-t. 

Poszt- poszt: az öcsémék elmentek, ráadásul hivatalosan is beköszöntött a tél, ezek most kicsit lelomboznak. 

Viszont már csak napok kérdése is itt van Chanukka. Nem a kedvenc ünnepeim egyike, de a már-chesván és kiszlév elejének az ünneptelensége annyira szörnyű, hogy most szinte számolom a perceket chágig.